Egy mozaikcsalád megalakulásakor nem várhatjuk el gyermekeinktől, hogy szeressék párunkat, és annak gyermekeit. Mi választottunk párt, ennek felelősségét nekünk, felnőtteknek kell viselnünk. Azt azonban elvárhatjuk minden érintett gyermektől, hogy fogadja el a döntésünket. Amennyiben a gyermekeink kedvéért választunk új párt, akkor ugyanabba a csapdába esünk, mintha miattuk maradtunk volna egy nem működő kapcsolatban a másik szülővel. Gyermekeinkből áldozatot, magunkból mártírt faragunk, így kövezzük ki jószándékkal azt a bizonyos pokolba vezető utat.
Rendszerint többféle hibába esnek a mozaikcsaládok pótszülei – azaz a „mostohák”. Gyakran próbálnak tökéletes szülőként helytállni, és szélsőségesen megfelelni a nem vér szerinti gyermek elvárásainak. Ilyen helyzetek lehetnek, amikor következetlenül megengednek olyan viselkedést is a gyereknek, amit egyébként a vér szerinti szülő sem enged meg. Pl. ha a gyermek édesanyja eddig tiltotta, hogy a tévé előtt eszegessen a kisgyermek, a pótszülő ezt megengedi, sőt a kedvenc nassolnivalót teszi a tálcára. A gyermek számára ez hiteltelen viselkedés, és – bár valószínűleg élvezi a kényeztetést – nem lesz célravezető, ettől még nem fogja jobban szeretni a pótszülőt. A másik szélsőséges helyzet, amikor a pótszülő „nem az én gyerekem, semmi közöm hozzá” magatartást tanúsít a nevelési helyzetekben. Mindent a vér szerinti szülőre hagy, a konfliktusos helyzetekből kivonul. Előfordulhat az is, hogy a „tökéletes szülő” szerepét látja kivitelezhetőnek és pl. a pótapuka az atyai szigort képviselve minden helyzetben a saját akaratát kívánja érvényre juttatni. Mivel a pótszülők sosem tölthetik be a vér szerinti apák és anyák helyét, ezért nem is szabad arra törekedniük, hogy ezekbe a szerepekbe bújjanak. Az édesszülők alapjaikban továbbra is egyedül nevelik a gyermekeiket azzal a különbséggel, hogy új partnerüktől támaszt és segítséget várhatnak el. Például, ha az édesanya úgy dönt, hogy egy ötéves lurkónak este nyolckor ágyban a helye, akkor a pótapuka elmondhatja a véleményét, de érzékeltetnie kell a gyermekkel, hogy a végső döntés az anya kezében van. Ha egyáltalán nem ért egyet az anya véleményével, akkor ezt külön, kettesben beszélje meg az anyával, semmiképpen se a gyerek előtt kezdjenek el vitatkozni.
Ahogyan a gyermekeinktől nem várhatjuk el, hogy szeressék az új párunkat, úgy azt sem kérhetjük, hogy a „mostohatestvéreikkel” testvérként bánjanak. Az új szerepeket tanulnunk kell mindannyiunknak. Ráadásul általában úgy, hogy nincs rá családi mintánk. Honnan tudhatná gyermekünk, hogyan kell „mostohatestvérként” viselkedni, ha sosem látott még hasonló kapcsolati rendszert? Mint minden vonatkozásban a mozaikcsaládok életében, itt is kulcskérdés a türelem és a kreativitás. Nem szabad erőltetnünk az azonos nemű, közel azonos korú gyermekek barátságát sem a családon belül. Az már nagyon jó eredmény, ha egyáltalán elfogadják egymást. Persze, helyzeteket teremthetünk, amelyekben az összecsiszolódás könnyebben megy. Azonban általában nem is ezekkel van a legnagyobb probléma, hiszen egy négy- és egy ötéves kisfiú számára boldog perceket kínáló programot talán egyszerűen találunk. A nehézségek akkor kezdődnek, amikor a két gyermek viselkedését vagyunk kénytelenek megregulázni. Melyik szülő utasítsa rendre a fiúkat, ha veszekednek? Minden szülő csak a vér szerinti gyermekéhez szólhat ilyen esetekben? Ez egyáltalán nem lenne életszerű. Bizonyos szituációkat ott és akkor kell lereagálnunk szülőként, és mindkét gyermek számára megtalálni a neki megfelelő szavakat, mondatokat, simogatásokat. Ugyanakkor később mindenképp beszéljük meg a másik szülővel is a gyerekek konfliktusát. Így alakíthatunk ki egy olyan szövetséget az új párunkkal, amelytől a gyerekek is pontosan tudják, hogy mikor mire számíthatnak. Megelőzhetjük az olyan jellegű kijelentéseket, hogy „Nem tilthatod meg nekem, mert nem vagy az anyám”. Hiszen egy ilyen megnyilatkozásnál hitelesen képviselhetjük, hogy „Igaz, hogy nem vagyok az anyád, de itthon ez a szabály”.
A mozaikcsaládon kívül élő édesapák és édesanyák szerepe sokszor tisztázatlan, és ezért nehézségeket okoz gyermekeink életében. Fontos, hogy a valóságot nem szabad meghamisítanunk, nem szabad titkokat gyártanunk, mert ezek hosszú távon mind-mind megmérgezik az együttélésünket. Ha édesapa már nem él velünk, attól még a gyermekünk édesapja marad, bármi történt is a felnőttek között. Éppen ezért – hacsak nem veszélyezteti az apróság fejlődését – nagyon fontos a jelenléte a gyermek életében. Érdemes gyerekeink nyelvén megfogalmazni, hogy édesapa/édesanya hol él most, mit csinál, kivel lakik, mikor fog eljönni látogatóba, mikor viszi el őket, stb. Igyekezzünk ilyenkor is gyakorlatiasak maradni, és vállaljuk fel, ha bizonyos kérdésekre nem tudunk válaszolni. Keressük közösen a válaszokat akár a gyermekkel együtt, akár a különélő szülővel közösen. Sokszor a kapcsolattartásokat illetően a gyermekeket az érdekli, hogy vajon elvihetik-e az alvóállatukat magukkal édesapához; édesanyjuk telefonál-e majd nekik minden este, stb. Ezekben a helyzetekben is igaz, hogy a kiszámíthatóság és a szabályok megkönnyítik a kihívásokhoz való alkalmazkodást. Ha a másik vér szerinti szülő teljesen kilépett az életünkből, akkor – bármennyire nehéz is feldogozni a magunkra maradottság érzését – törekedjünk arra, hogy gyermekünkkel is elfogadtassuk ezt. Ne keltsünk sem haragot, sem gyűlöletet a kicsiben a külön élő szülő iránt, mert ezzel csak a gyermek életét nehezítjük meg hosszú távon. Ha az édesapa/édesanya már új partnerrel él – talán már közös gyermekük is van –, fogadjuk el a helyzetet, és – feltéve, hogy már érzelmileg kellőképp eltávolodtunk, és feldolgoztuk az elválás traumáját –, örüljünk együtt a gyermekünkkel a másik fél boldogságának.
Amikor a gyermek hiányolja a különélő szülőt, ne bagatellizáljuk el az érzéseit „majd elmúlik!” jellegű mondatokkal. Inkább fejezzük ki együttérzésünket („Biztosan nehéz most neked. Mi az, ami miatt hiányzik apa/anya?”), és orientáljuk a jövő felé („Mit fogtok csinálni együtt, amikor újra találkoztok?”).
Ne teremtsünk olyan helyzetet, amikor gyermekünk „két tűz közé” kerül. Sajnos nagyon gyakori, hogy a másik fél már új családot alapított, és talán már mi magunk is új szerepeinket próbálgatjuk a mozaikcsaládban, mégsem dolgoztuk fel a múltbéli veszteségeket. Ilyenkor minden lehetőséget megragadunk, hogy a gyermek különélő édesapját/édesanyját szidalmazzuk, bármit tesz is, cselekedeteit negatívan minősítjük. Ezekben a helyzetekben gyermekünk megpróbál azonosulni velünk, hiszen szereti az őt nevelő édesszülőt, lojális hozzá. Ugyanakkor a másik édesszülőt is szereti, teljesen természetes módon. Ez a kettősség óriási belső konfliktusokhoz vezet, amelyek akár testi tünetekben is megnyilvánulhatnak. Például, amikor közeledik a péntek esti apás (ez a gyakoribb) elvitel időpontja, a gyermek akár be is pisil előző éjjel, annyira szorong a helyzettől. Valószínűleg nem az édesapjától fél, hanem a várható feszült helyzettől. Ha az édesanya már egész héten csak arról beszél, hogy az „ilyen-olyan” édesapa pl. megint késni fog, megint korábban jön, megint „azzal a nővel” jön, megint unalmas programot talál ki, stb., akkor a gyermekben a szorongás egyre csak növekedni fog. Végül „megteszi azt a szívességet” édesanyjának, hogy „megbetegszik”, és nem tud elmenni apával a hétvégére. Az édesanya diadalittasan közli az apával, hogy elmarad a kapcsolattartás, és nem is veszi észre, hogy milyen rombolást végez folyamatosan a gyermek lelkében ezzel a fajta hozzáállással. Amennyiben a helyzet idáig fajulna (sajnos sokszor már csak a gyermek testi tünetei „viszik el” a családot a szakemberhez), mindenképpen érdemes családkonzulenshez, családterapeutához fordulni, aki megfelelő segítséget nyújt az összes érintett számára.
A körülményeket felnőttként mindannyian alakíthatjuk, de az érzéseket nem várhatjuk el, és irányítani is képtelenek vagyunk. Ha ezt az állítást kiindulási alapként kezeljük, könnyebben fogadjuk el a kihívást és megpróbáltatást jelentő élethelyzeteket, és több gondtalan percet töltünk majd együtt (mozaik)családunk tagjaival.
Szegedi Tamara
családkonzulens, mediátor
Amikor összeköltözünk új párunkkal, és magunkkal visszük gyermekeinket is az új kapcsolatba, az addigi családi határainkat meg kell nyitnunk, rugalmasabbá kell tennünk. Természetes ilyenkor, hogy a régi szabályok megkérdőjeleződnek és – mint minden változásnál –, instabilitást és bizonytalanságot érzünk. Nagyfokú türelemre és kreativitásra lesz szükségünk ahhoz, hogy ezt a helyzetet élhetővé tegyük.
El kell felejtenünk, hogy ez egy hagyományos család, ahol mindkét szülőnek közel hasonló jogai és szerepei vannak a gyermekek vonatkozásában. Fogadjuk el, hogy gyermekünk pótapukája sosem fogja betölteni azt az édesapaszerepet, amelyet régi párunk betöltött (vagy szerettük volna, ha betölt). Nem is ez a feladata. Olyan különleges szerepkörben kell megtalálnia magát, amelyet csakis ő, a gyermek és a velük élő vér szerinti szülő közösen tud kialakítani. Ezek a szerepkörök minden családban másképp alakulnak, ezért sem érdemes hasonlítgatnunk magunkat más családokhoz. Nem várhatjuk el a gyermekeinktől, hogy szeressék az új párunkat, hiszen nem ők választották ezt a felnőttet, hanem mi. Abban azonban segítségükre lehetünk, hogy az elfogadás lehetőségeit, színtereit megteremtsük számukra. A már nem a családban élő édesapák és édesanyák létezése – szerencsés esetben – a mozaikcsalád életének szerves része marad. Ha mégsem, akkor sem szabad létezésüket semmissé tennünk. Ezért nem is léphet új párunk az édesapa/édesanya szerepbe, de ettől még nagyon szoros és szeretetteljes kapcsolatot alakíthat ki gyermekünkkel.
A pótszülő készen kapja a gyermeket, aki már egy bizonyos értékrend és szabályrendszer alapján fejlődött eddig, és a pótszülő is hoz magával egyfajta elvárásrendszert, nevelési attitűdöt. A gyermekek számára bizonytalan helyzetet teremt, ha pl. eddig „órákig” pancsolhatott és játszhatott a kádban esténként, és most hirtelen erre nincs lehetősége, mert a pótszülőnek ez nem tetszik. Szintén bizonytalanságot teremthet, ha eddig szabad volt kakaót inni az ágyban esténként, mostantól pedig a pótszülő ezt nem engedi. Az együtt élő felnőttek közös felelőssége megteremteni azt a kiszámítható légkört, amelyben a szabályok nem változnak meg hirtelen és magyarázat nélkül. Az új család kialakulásához új szabályrendszer életre hívására van szükség. Azonban fontos, hogy a közös szabályok kialakításában minden érintett részt vegyen.
Ha elfogadjuk, hogy az összecsiszolódás nem lesz problémamentes, ha nyílttá tesszük a konfliktusokat, akkor zökkenőmentesebbnek fogjuk ítélni a folyamatot. Ahhoz, hogy kialakuljon a „mi”-tudat, közös élményekre és tapasztalatokra van szükség. Nem szabad kudarcként megélnünk, ha pl. az első közös kirándulás nem sikerül úgy, ahogyan azt elképzeltük. Talán a képzeletünkben boldogan viháncoló gyerekeket, derült arccal mosolygó felnőtteket látunk, miközben a valóságban egy félreértés miatt kitör a veszekedés, és gyermekünk mogorván és magányosan kullog az erdei ösvényen. Sose felejtsük el, hogy egy „normális”, kizárólag vér szerinti, közös gyermekekkel bíró családban is nagyon hasonló nehézségek merülhetnek fel. A mozaikcsaládban élők hajlamosak idealizálni a „normális” családok életét, amelyekben pedig ugyanúgy előfordulnak konfliktushelyzetek. Törekednünk kell arra, hogy minél több legyen a harmonikus együttlétben eltöltött órák száma, és el kell fogadnunk magunkat és családtagjainkat is saját tökéletlenségeinkkel együtt.
Amikor egy új élethelyzetet alakítunk ki magunk és a gyermekeink számára, érzékenyebbek, ezáltal sérülékenyebbek is vagyunk. Ezt az állapotot felnőttként, tudatosan hatékonyabban tudjuk kezelni, mint a gyerekek. Éppen ezért legyünk különös figyelemmel arra, ha gyerekeink szokásai megváltoznak. Például, amíg kettesben éltünk, addig nyugodtan aludt a saját szobájában, a saját ágyában. Amint azt érzi, hogy anya már nem alszik egyedül, állandóan anyával akar aludni. Gondoljuk át, hogy mi lehet ennek az oka? Bizonyos fokig és ideig természetes, hogy a féltett anya-gyermek kapcsolatot szeretné megóvni a „betolakodó” harmadiktól. Ez a harmadik személy pedig akár egy kistestvér is lehetne a „normál” családban, a mozaikcsaládoknál általában a pótapuka kapja ezt a hálátlan szerepet kezdetben. A szülők ágyába kívánkozás a gyermek részéről nagyon határozott jelzése lehet annak, hogy több odafordulást igényel az addig őt egyedül nevelő szülőtől. Érzi a megbomlott egyensúlyt, nagyobb biztonságra vágyik. Igyekezzünk megfelelni ennek az igénynek, de ne váljunk áldozattá! A gyermeket visszavihetjük az ágyába, énekelhetünk, mesélhetünk még egy kicsit, közelségünk megnyugtató lesz számára. Azonban azt is mondjuk el, hogy ezentúl párunk velünk fog aludni, és az éjszakákon az az ágy a felnőtteké. Természetesen a reggeli ébredés után ő is odabújhat a „nagy ágyba”, kialakíthatunk ott egy közös, új szertartást pl. ébresztő mese/mondóka elismétlését minden reggel. Igyekezzünk következetesek maradni, hiszen csak így alakíthatunk ki új szabályokat, és egyben kapaszkodókat a közös életünkre nézve.
Érdemes odafigyelnünk arra, hogy az együttélés során hogyan változik gyermekünk magatartása, játéka, alkotás közben a színhasználata. Amennyiben tartósan negatív változásokat észlelünk, ne késlekedjünk, keressünk fel pszichológust, családterapeutát, akik segíthetnek abban, hogy az új nehézségeken közösen úrrá legyünk!
Szegedi Tamara
családkonzulens, mediátor
Mivel a válások száma igen magas hazánkban, így az újra összeköltöző, gyermekes egyedülálló szülők száma is megnövekedett. A legtöbb egyedülálló szülő teljes családra vágyik, és a különválás után új párkapcsolatot létesít. A mozaikcsalád, más néven „patchworkcsalád”, mára teljesen elfogadott családformává vált.
Ahogyan egy több foltból összeálló patchwork (azaz foltokból álló) takaró összeállítása is igen időigényes, a mozaikcsaládok tagjainak összecsiszolódása is hosszadalmas folyamat, amelyet nem siettethetünk. Sok-sok türelemre lesz szükségünk ahhoz, hogy elfogadva egymást és egymás gyermekeit, kialakítsunk egy olyan „színes” családot, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat.
Az összeköltözés előtt érdemes megismertetni gyermekeinket új párunkkal, amennyiben már mindkét felnőtt úgy ítéli meg, hogy a helyzet megérett erre. Nincs arra recept, hogy mikor jön el ez a pillanat, mikor lesz itt az ideje annak, hogy az ismerkedés megtörténjen. Azonban mindkét fél – az új pár és a gyermekek – számára is előkészítést igényel ez a perc. Gyermekünknek érdemes elmondanunk, hogyan érzünk párunk iránt, hogy fontosnak tartjuk őt az életünkben, és mint ilyen embert szeretnénk bemutatni neki is. Tartsuk szem előtt gyermekünk korát, értelmi és érzelmi érettségét is. Sokszor segítségünkre lehetnek a mesék, a bábok, a gyurma, a színes ceruzák. Bízzunk a már meglévő szülő-gyermek kapcsolatban, és beszéljünk őszintén. Ne mondjunk annál többet, mint amennyit kérdez, vagy képes befogadni. Ha csak az új párunk nevére kíváncsi, vagy arra, hogy milyen autója van, akkor elég lesz először ennyi információ. Amit megkérdez, arra a kérdésre kapható választ is el fogja bírni, meg tud vele birkózni értelmileg és érzelmileg is. Ne kezdjünk magyarázkodásba olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyek gyermekünkben fel sem merülnének maguktól. Előfordul, hogy a szülő – leginkább azért, hogy esetleges bűntudatát enyhítse – magyarázkodni kezd a gyermek előtt, hogy miért is van az új párkapcsolat, miért van erre szüksége, stb. Kezeljük magától értetődőnek, ami egyébként is az. Természetes, hogy egy felnőtt ember párkapcsolatban szeretne élni, így az is teljesen normális, ha ezt már gyerekkel a „szárnyai alatt” teszi meg.
Az első találkozás lehetőleg a gyermek megszokott környezetében történjen, ahol az őt körülvevő bútorok, játékok biztonságérzetet teremtenek számára. Legyen ő otthon, és az új párunk először csak vendég legyen ebben a helyzetben. A gyermeket nevelő szülő pontosan tudja, melyek azok a szituációk, amelyekben kisfia, kislánya felszabadultan szokott viselkedni. Érdemes egy ilyen helyzetbe bevonni az új párunkat. Legyen az homokozás, bábozás, rajzolás vagy éppen legózás, de mindenképp olyan alkalom legyen, amelyhez az új felnőtt is tud kapcsolódni (pl. homokvárépítés, labdázás stb.). Kerüljük a közös tévénézést, részesítsük előnyben a minden résztvevőtől aktivitást elváró helyzeteket, pl. a társasjátékokat. Érdemes akár egy közös étkezést is megejteni, de az első találkozás ne tartson tovább egy-két óránál, vegyük figyelembe gyermekünk jelzéseit, igényeit. Utána ne faggassuk gyermekünket: Hogy tetszett neked? Hogy érezted magad? Máskor is eljöhet? Érdemesebb azt közölni, amit mi éreztünk a közös együttlét alatt.
Ezek az alkalmak legyenek egyre gyakoribbak, időtartamuk is hosszabbodhat folyamatosan. Nincs arra szabály, hogy hány ilyen találkozás után szabad összeköltözni új párunkkal. Vannak, akik egy-két alkalom után már úgy ítélik meg, hogy a gyermeknek nem okoz nehézséget, ha megtörténik az összeköltözés, mások elnyújtják ezt az időszakot. Természetesen az sem közömbös, hogy a közös élet a gyermek addigi, jól megszokott környezetében kezdődik, vagy egy új közegben, ahol új párunkon kívül még számtalan újdonságot kell elfogadnia és alkalmazkodnia azokhoz.
Sokszor felmerül az az egyszerűnek tűnő, mégis nagyon lényeges kérdés, hogyan szólítsuk egymást az új kapcsolatokban. „Anya! Most akkor a Zoli ki nekem?” „Apa! Mostantól a Zsuzsát kell anyának szólítanom?” Ilyen és hasonló kérdések esetén bátran vállaljuk fel saját tanácstalanságunkat, hiszen mi magunk sem tudjuk, hogy mi lehet a helyes megnevezés az új párunkat illetően. Érdemes ilyenkor közösen elgondolkodni a gyermekkel. „Te hogyan szeretnéd szólítani?” Ha nem jutunk eredményre azonnal, akkor sem kell elkeserednünk. Idővel – ahogyan a szerepek a helyükre kerülnek – a megnevezések is maguktól értetődőek lesznek.
Nagyon gyakori, hogy a gyerekek féltik az addigi anya-gyerek, apa-gyerek viszonyt az új pár megjelenésekor. Ez természetes és elfogadható. Igyekezzünk csökkenteni gyermekünk aggodalmait, és maradjunk gyakorlati szinten. Pl. egy ötéves gyermeket ilyen esetben az foglalkoztathat leginkább, hogy őt ki fogja óvodába vinni ezentúl. Milyen változásokra számíthat? Gondoljuk át mi magunk is a hétköznapokat és a hétvégéket a gyermek fejével! Melyek azok a biztos pontok, események, amelyek biztonságot jelentenek az életében? Hogyan fognak ezek megváltozni? Mielőtt bármit is tényként közölnénk gyermekünkkel, feltétlenül beszéljünk a párunkkal. Először vele kell közös nevezőre jutnunk minden egyes, a gyermeket érintő kérdésben. Az új családban élő gyermekek akkor fogják biztonságban érezni magukat, ha a két szülő – legyen az édes- vagy pótszülő – között összhangot érzékelnek a nevelési kérdésekben is. Fontos, hogy maradjanak olyan rítusok, programok, amelyeket továbbra is kettesben csinálunk a gyermekünkkel. Ha eddig szokásunk volt, hogy az esti mesélés közben egymáshoz bújunk, akkor ez maradhat így a továbbiakban is. Lassan és fokozatosan ki fognak alakulni azok a rituálék, amelyeket gyermekünk akár az új párunkkal kettesben csinál majd, azonban ezek kezdeményezési joga maradjon gyermekünk kezében. A kicsi jelzéseiből érezni fogjuk, amikor arra van szüksége, hogy kizárólag vele töltsünk egy fél/egész napot. Lehet, hogy segít egy kétszemélyes kis kirándulás, egy fagyizás is. Ezek az alkalmak új egyensúlyi helyzetet teremthetnek a családon belül.
Sokszor bűntudatot kelt az addig a gyermeket egyedül nevelő szülőben, hogy úgy érzi, ha párjával foglalkozik, akkor nem tölt elég időt a gyermekével, akinek elvált szülők gyermekeként már meg kellett küzdenie számtalan nehézséggel. Nagyon nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben azt érezzük, hogy jó szülők és jó partnerek is vagyunk. Talán nincs is ilyen, ezért nem érdemes azon rágódnunk, hogy vajon megtettünk-e mindent azért, hogy mindkét szerepben jók legyünk. Törekednünk kell arra, hogy a saját bőrünkben jól érezzük magunkat, és „elég jól” tudjunk működni. Figyeljék csak meg gyermekeik érzelmi állapotát! Ugye észrevették már, hogy amikor szülőként feszültek vagyunk, ez az érzelmi állapot észrevétlenül átragad a gyermekeinkre is? De ha a párkapcsolatomban jól tudom érezni magam, szeretek és szeretve vagyok, akkor a kiegyensúlyozottság, a boldog pillanatok öröme meg fog sokszorozódni a gyermekemmel való kapcsolatomban is.
Szegedi Tamara
családkonzulens, mediátor
